Pro Bona Coaching & Training Center

fejlesztés, coaching, tréning

IAC

Tagjai vagyunk az International Association of Coaching (IAC) szervezetének.

International Association of Coaching

Coaching Blog

Proaktív Coaching

Tematikus oldalaink


Executive Coach képzés

 

Coachville

Member



Coach képzések arrow Cikkek, érdekességek arrow Nincs életkedv autonómia nélkül?
Nincs életkedv autonómia nélkül?

 

„A lelkesedés (…) mozgásra ösztökél, korlátlan, örömteli és elnyomhatatlan. Nem azonos a boldogsággal, bár vannak határterületek a két fogalom között. A lelkesedés mélyén nyugtalanabb, túláradó érzéseket találnánk. Egészen biztosan nem a békés megelégedettség rokona: a lelkesedés szárnyal, árad, és bugyog, energiával töltve fel mindenkit, aki részesévé lesz.” (Kay Redfield Jamison – Lelkesedés: az élet igenlése, 2004, Vintage Books – Random House)

A legtöbben sokszor egyfajta energiát, életerőt keresünk az életben. Kedveljük bizonyos emberek társaságát, akik „feltöltenek”, és kerüljük másokét, akik „leszívnak” minket. Az életkedv érzése nyilvánvalóan fontos a legtöbbünk számára. Ha megvan, ha épp átéljük, arról árulkodik, hogy valamit helyesen csinálunk. De pontosan mit is érzünk ilyenkor? Ennek járt utána Genevieve Douglass a Positive Psychology News hasábjain megjelent írásában.


Fáradtság


A kérdés megválaszoláshoz érdemes először a fent leírt pozitív érzés ellenkezőjét megvizsgálnunk. Mi történik, amikor nem találjuk ezt a vitalitást, lelkesedést, amikor fáradtak vagyunk? Az elmúlt két évtized folyamán Roy Baumeister és munkacsoportja kiterjedten vizsgálta ezt a jelenséget, a nem fizikai eredetű fáradtságot. Ők írták le az én-leeresztésként (ego-depletion) ismert jelenséget. Ez a mentális kimerültség abból ered, ha túl sokat kell önkontrollt, önmegtartóztatást gyakorolnunk. Néhány példa, hogy mit is értünk önuralmon:

•    megtartóztatjuk magunkat a sütemények megevésétől, pedig éhesek vagyunk;

•    kitartóan nem gondolunk egy konkrét dologra;

•    szemünket valamire fókuszálva tartjuk, miközben a látómező perifériáján zavaró dolgok tűnnek fel;

•    egy vicces videó megnézése közben szándékosan visszatartjuk az érzelmi reakciókat.

Baumeister arra jutott, hogy ezek a tevékenységek rontják a kísérleti alanyok teljesítményét a későbbiekben elvégzett önuralmat mérő feladatokban. Úgy tűnik, hogy az önuralmunk egy véges erőforrás, és ebből a készletből használunk fel újabb és újabb adagokat napi tevékenységeink során.


Az energetizáló autonómia


Ha igazán önmagunk lehetünk egy tevékenység során, és szabadon dönthetünk cselekedeteinkről, az energiával tölt fel minket – legalábbis nagy vonalakban így hangzik a népszerű és igaznak bizonyult közvélekedés.
Richard M. Ryan és Edward L. Deci kimutatták kísérleteikben, hogy a motiváltságnak különböző, elhatárolható szintjei léteznek. Erre alapozva azt is megvizsgálták, hogy a motivációs bázisunk miként befolyásolja önuralmunkat.

Modelljükben a motiváció alábbi szintjeit határozták meg:

•    A cselekvés teljes elutasítása (kontrollált motiváció)

•    Cselekvés bűntudatból vagy félelemből (introjektált motiváció)

•    Cselekvés a felismert hasznosság reményében (azonosított motiváció)

•    Cselekvés meggyőződésből, a tett fontosságába vetett hitből, de öröm nélkül (becsületbeli motiváció)

•    Cselekvés öncélúan, amikor a tevékenység végzése önmagában örömet okoz (belső motiváció)

Természetesen az utolsó kategóriába sorolható tetteink során érezzük magunkat a leginkább motiváltnak, itt a legerősebb a cselekvésre irányuló akaratunk. Más kutatásokból az derült ki, hogy épp ez, a szabadság-érzés őrzi meg életkedvünket, lelkesedésünket. Minél kevésbé belső, természetes a motivációnk tetteink során, annál inkább jelentkezik az én-leeresztés.

Muraven és társai is a jelenség nyomába eredtek kísérletük során. Ennek során először egy egyszerű fizikai gyakorlattal megmérték a résztvevők koncentrációkészségét nyugalmi állapotban. Majd megismételték a mérést úgy, hogy előzetesen egy nagy tál süteménnyel kellett sokáig farkasszemet nézniük az alanyoknak, úgy, hogy nem ehettek belőlük.

A két mérés között a kutatók megkérdezték a résztvevőket, hogy voltaképp miért nem ettek a süteményekből. Érdekes módon azt találták, hogy akik meg tudták indokolni maguknak valamilyen belső magyarázattal az önmegtartóztatást, azok jobban teljesítettek a következő koncentráció-mérés során, mint azok, akik csak a külső kényszert hozták fel indokul – azaz a kísérletvezetők tiltását. Tehát az én-leeresztés mechanizmusa kevésbé jelentkezett azoknál, akik meg tudták indokolni önmaguk számára tettük hasznát, értelmét.


Az autonómia megerősítése


Ryan és Deci elmélete szerint szabadság-érzetünket három fontos forrásból táplálhatjuk. Ezek a döntési szabadság, a felkészültség és az érzelmi bevonódás. Hogy erősen motiváltak lehessünk, muszáj azt éreznünk, hogy van választási lehetőségünk, jó okunk van a cselekvésre, és mások érzelmi támogatását is élvezzük eközben.

Ha például házastársunk megkér, hogy hazafelé vegyünk valamit a boltban, jó, ha eldönthetjük, hogy melyik boltban állunk meg vásárolni. Az is hasznos, ha tudjuk, mire kell az adott portéka, így el tudjuk dönteni, hogy melyiket válasszuk, mennyi pénzt költsünk rá. Végül, de nem utolsósorban az is növeli a motivációt, ha tudhatjuk, társunk megérti a mérlegelés után hozott döntésünket, hiszen ez érzelmi biztonságot nyújt – nem kapunk letolást, még ha nem is a legjobban döntünk.

Akkor vagyunk kompetensek, ha rendelkezünk egy feladat teljesítéséhez szükséges készségekkel, képesek vagyunk jól teljesíteni. Fontos ugyanakkor, hogy e kompetenciának tudatára is ébredjünk. Ez pedig mérhetőséget, visszacsatolást igényel. Honnan tudjuk, hogy sikeresek vagyunk? Tisztáznunk kell a sikeresség feltételeit, és mérnünk kell saját haladásunkat.

Végül, az érzelmi bevonódás azt jelenti, hogy kapcsolódást érezhetünk másokhoz a feladat során. Ha tetteink vagy épp tétlenségünk mások számára fontos, az értelmet, jelentőséget kölcsönöz cselekedeteinknek. Ezen kívül az sem mellékes, hogy érezzük-e mások elfogadását, azt, hogy rendben van, ha önmagunk vagyunk tetteinkben.

Gagne, Ryan és Bargmann profi tornász lányokat vizsgált heteken keresztül. Napi rendszerességgel kérdezték őket lelkesedésükről, a gyakorlás előtt és után. Ezen kívül a fenti három alapvető lelki szükségletük kielégülését is vizsgálták az egyes napokon. A tornászok több energiáról számoltak be azon napok végén, amikor hozzájutottak e három erőforráshoz: átélhették az autonómiát, a kompetenciát és az érzelmi bevonódást. Ezt az érzésüket nem csökkentette a több órás fizikai megerőltetés.


A vitalitás belső forrása


A tudatosság, éberség (mindfulness) is erősíti az autonóm motiváltságot. Dióhéjban, ez a fajta tudatosság a jelen pillanat történései, tapasztalatai iránti nyitottságot, odafigyelést jelenti – Brown és Ryan meghatározása szerint. A mindennapok része, és nem a hegytetőn meditáló szerzetesek kiváltsága.

Az autonóm motiváció forrása lehet az is, ha tettünk illeszkedik értékrendünkhöz – még ha nem is feltétlenül tudatosan vallott értékeinkhez. Lehet, hogy jóleső érzéssel tölt el minket, ha azt látjuk, valaki jót cselekszik, még akkor is, ha az adott tettre korábban nem gondoltunk úgy, mint kifejezetten értékes dologra.

Az odafigyelés vagy éberség révén ugyanakkor jobban megismerhetjük saját értékrendünket, választásainkat, és így könnyebben cselekedhetünk ezekkel harmóniában. Túl ezen, a befelé figyelés egyfajta lelassulással jár, amely révén felismerjük, mik azok, amiket csak megszokásból csinálunk a mindennapokban, szemben a valódi választáson alapuló cselekedeteinkkel. Ez az éber odafigyelés időt ad, hogy felülvizsgáljuk e rutin-cselekvéseket, és ha kell, értékítéletünkkel jobban összeegyeztethető módon járjunk el.

 
 
Joomla Templates by Joomlashack